Nehéz szavakat találni. Ennyire megváltozott és szétszakadt ez a világ vagy talán mindig is így volt ez s csupán most, hogy egy komplex magas szintű oktatás részese voltam látom a dolgokat? Vegyesek az érzelmeim. Hogy miért is írom le ezeket?
Azért, hogy azok akik még csak ezután fognak elindulni ezen az úton, egy mentőövként hasson ezen könyv, írás, sor, mondat. Nem mondom, hogy teljesen segíteni fog, de talán könnyebb lesz megemészteni azt a magányt, kétségbeesést, saját magadban és a cselekedeteidben való kételkedést, ha tudod, hogy más is átesett/esik ezeken a folyamatokon.
Első lépésben a vélt vagy valós barátaiddal nem találod meg a közös pontot, vagyis csak nagyon ritkán. Eljött az a pont amikor konkrétan a családdal sem érted meg magad. Bevallom picit elbizonytalanít néha ezen jelenségek sorozata, s néha úgy érzem megérdemeljük mindazt ami ránk vár az elkövetkező periódusban.
Igen, jól olvastad, magamat is bele értve. Nem akarom álszentként kihúzni magamat a felelősség alól, ugyanis ami most következik, az az elmúlt 20-30 év következménye. Ok-okozat.
Persze ez a hullámvölgy is az átmenet része. Mivel tudom, hogy megvan a megoldás, elő van készítve csupán türelmesnek kell lenni, hogy mindenki feleszméljen, csak várni kell. Pokoli nehéz dolog. Nem tudlak megnyugtatni. De, ahogy Kata a tegnapi ebédnél mondta, szerencsések vagyunk, mert látunk is nem csak nézünk.
Kedves, folyamaton áteső olvasó, aki tragikomikusnak látod a körülöttünk zajló eseményt, az ismeretlen ismerősök bábjátékát, akiknek lépései épp olyan kiszámíthatóak mint a fali órán a mutató mozgása. Nyugi, semmi sem tart örökké.
