Gábor Ferenc a XX. Századi Szalonta második felének helyben maradt és helyben alkotó költője. Idén (pontosan május 13-án) lesz Gábor Ferenc születésének centenáriumi évfordulója. Sors iróniája, hogy az unokája, Ede, jó cimborám illetve, hogy 4-5 utcával lejjebb laknak.
Épp verseit olvastam, amikor is a következő eldugott oldalra lettem figyelmes: Cseke Péter riportja a szalontai munkásköltőről
Olvasok, mosolygok, olvasok.
Mosolygok, mivel rengeteg hasonlóságot vélek felfedezni az akkori kor problémái, gondolatai és a jelenkor problémái és a gondolataim között. Olvasva ezeket a sorokat, rá kell jönnöm, hogy ugyanazzal szembesültek ők is akkoriban mint amivel én is jelenleg a hétköznapokban.
„Ugyanakkor van körülöttem egy réteg, amelyik irigykedve nézi, ha valaki szellemileg megpróbál kiemelkedni – és bizony minden lehetőséget megragad, hogy visszahúzzon a sárba. Úgyhogy nekem nemcsak a versírás gyötrelmeivel kell megküzdenem, hanem az értetlenkedőkkel is. Pedig valójában én nem is váltam ki…”
Zseniális, felemelő és egyben szomorú is. Valahol mégis megerősít az utam folytatásában. Nem ismertem személyesen, csupán a versek és ez a riport a kiindulási alapom.
Lokálpatrióta volt. Ez biztos.
Amit pedig Sinka Istvánról mond ebben a riportban, feltette az I re a pontot:
„– Nem azért szeretem Sinkát, mert szalontai származású – teszi hozzá indulatosan. — Az ragadott meg benne, hogy olyan költő volt, aki a kisemmizett, maguk sorsára hagyott zsellérek, cselédek, napszámosok ügyéért emelte fel a hangját. Azért szeretem, mert azt írja, amit embertelennek érzett a maga korában, amit szeretett volna megváltoztatni. „
A munkásélet és költői lét kettőssége egész életét végig követte, nem ismert alkut.
„Szóval a gerincességet kerestem az irodalomban, azt a magatartást, amelyik az ember, a nép előbbre jutása érdekében minden körülmények között szót emelhet.”
Olvassátok el a teljes riportot illetve a Feri bácsi verseit. Én most fedeztem fel igazán. Olvasok, mosolygok, olvasok.
