Épp a mai Podcast felvételünk során, amikor a társadalmi, nemzeti megosztottság témájához értünk, beugrott egy félelmetes, kísérteties emlékkép és egy felismerés.
Anno a kétezertízes évek közepén, Zsolti barátommal Bosznia-Hercegovinában nyaraltunk és az egyik nap programjaként ellátogattunk Mostar városába.
A város nevét az azt keresztülszelő Neretva folyón álló hidak egyikéről, az úgynevezett „Öreg hídról” kapta (szerbhorvátul Most stari vagy Stari most; most = híd, stari = régi, öreg). A középkori oszmán épületegyüttest felvonultató kisváros Bosznia-Hercegovina egyik fő turisztikai látnivalója. Az Öreg híd az UNESCO kulturális örökségéhez tartozik. A polgárháborúban lerombolt, majd újból felépített hidat 2004. július 23-án avatták fel és azóta ismét régi alakjában látható. A délszláv háború alatt Mostar számított a horvát kisebbség által kikiáltott, de hivatalosan soha el nem ismert Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság de jure fővárosának. A város etnikailag még mindig megosztott. A bosnyákoknak és a horvátoknak külön egyetemük és labdarúgó csapatuk is van.
Wikipédia
Félelmetes belegondolni, hogy egy várost etnikai alapon így sikerült megosztani. Félelmetes, mivel ez egy negatív létező példa, amire talán oda kellene figyelni. Ha belegondolunk, nem normális, hogy egy városon belül így megosztva legyen az oktatás, a sport, a művészet, az emberek elméje. És most, ha nyitott szemmel nézünk szét kisvárosunkban, ugyanezt a modellt látjuk.
Félelmetes. Bele gondolni is rossz, még most is libabőrös vagyok, amint visszaemlékszem a turisztikai vezetőink mondataira. Amint azokon a golyó lyuggatta villamosokon utaztunk Szarajevóban, amint a még fel nem számolt aknamezők mellet, amit egy a földbe leszúrt fa oszlop, piros festékkel a végén jelzet, piknikeztünk és sétáltunk.
Egy város, két etnikum. Figyeljünk oda a bárány bőrbe bújt farkasokra, akik az évtizedek alatt megosztottak minket. Ne csak nézz láss is.
