Az élet valóban hasonlít egy hullámvasútra, és ezt az érzést mostanában még inkább átélem. Már öt napja készülök megírni ezt a bejegyzést, de mindig közbejött valami, ami megakadályozott benne. Persze, mondhatnád, hogy csak jobban kellene beosztanom az időmet, hogy mindennek, legyen szó a családról, munkáról, szórakozásról vagy hobbiról, meglegyen a maga helye. De az apaság elején ez nem olyan egyszerű. Egy csomó külső és belső tényező kísérli meg befolyásolni az életemet: egyszer feldobnak, máskor visszahúznak, majd megint előrelöknek. Mint egy hullámvasút.
Nap mint nap élem meg a végleteket. Az egyik pillanatban a legcsodálatosabb élményekkel gazdagodom, a másikban pedig a tehetetlenséggel küzdök. A gyönyört a frusztráció váltja fel, és minden érzés között ott van a közömbösség is. Ahogy egyre inkább megtanulom felülről, egy tágabb perspektívából szemlélni a valóságot, nemcsak a lehetőségeket látom meg, hanem a buktatókat is. A magaslatok és a mélységek között mozogva szélesebb spektrumot tapasztalok meg. Mint egy hullámvasúton.
Rájövök, hogy minden döntésemért és cselekedetemért én vagyok a felelős, és ezt a felelősséget vállalnom kell. Például, amikor a „válságok anyja” lecsap, és mindent elsöpör, amit addig ismertünk, a gazdasági bizonytalanság közepette is ott van a család és a közösség, akikért felelősséggel tartozom. Nincs munka, nincs stabilitás, de ők mindig ott vannak, és szükségük van rám. Ez a felismerés egy újabb hullám a hullámvasúton, amelyen utazom.
