Második nekifutás
Az első verzió már majdnem kész volt, amikor valamilyen anomália történt, és eltűnt mindaz, amit írtam. Nem tudom, hogyan történt, de már mindegy is. Kezdjük el újra.
A tegnap esti beszélgetésünk során, miután Krisztián elaludt, Kata elmesélte, hogy reggel, amikor felkelt, szerinte egy olyan köztes állapotban volt, valahol az alvás és a teljes ébrenlét között, ami mintha egy varázslatos, csodálatos világ lett volna. Erre én, filozofikusan, azt válaszoltam, hogy valójában a legtöbben így éljük le az életünket. Pontosan már nem emlékszem, hogyan fogalmaztam, de spontán jött.
Ezen persze jót nevettünk, de visszafogottan, nehogy felébresszük Krisztiánt a másik szobában. Ekkor előbújt belőlem a ritkán megmutatkozó filozófus énem (amúgy csak azért nem iratkoztam még be egyetemre filozófia szakra, mert attól tartok, hogy teljesen másról szól, mint amit én képzelek róla, és nem szeretném, ha csalódnék), és elkezdtem továbbfejteni a gondolatmenetemet.
Szerény véleményem szerint tényleg sokan ebben a köztes állapotban élünk, mert azt hisszük, hogy tudatában vagyunk az életnek, miközben nem igazán. Az alvás a legegyszerűbb, mert akkor tudatlanul vagyunk „kikapcsolva”. Az ébrenlét és a köztes állapot meghatározása pedig a tudás mélységétől függ, mivel a kettő között nagyon vékony a határvonal, és az elme könnyen becsapható. Valójában nagyon keveset vagyunk teljesen ébren; talán napi egy óra már extrém jó eredménynek számítana.
A napunk legtöbb részét ilyen bódult, kába tudatállapotban, ébrenlét és alvás között tengetjük, mint egy mesében,
